Régóta kerestem ezt a cikket. Még a terápia alatt riport készült rólam és egy "sors"társammal, meg persze a terápiát vezető orvossal.

Sokan csak a tablettákban hisznek. Még ma is kevesen hiszik el, hogy a valóságos rosszulléteket néha az ember önmagának is előállíthatja minden különösebb szervi baj nélkül is, de a szervi bajok összes - valóságos - tünetével együtt.

 
Ez voltam én:

Néha arra ébredek fel, hogy szakad rólam a víz éjszaka, és száz fölött van a pulzusom, erős dobog a szívem, kitágul a látóterem és ilyen homályos minden! – mondja az, aki már tudja, hogy pánikbeteg. Nincs kiváltó ok. Egyszer csak jön. Nem félek senkitől se, nekem nincs olyan problémám, hogy áruházba nem merek bemenni, vagy a metróba. De volt, amikor a mentő vitt be a kórházba. Szívinfarktus-gyanúsnak éreztem magam és olyan szinten rosszul vagyok, hogy orvosi segítségre van szükségem. De mire kijön az orvos, minden visszaáll az eredeti kerékvágásba – fejezi be a tünet együttes ismertetését. Egy-másfél éve tudatosodott benne, hogy ez nem más, mint pánikbetegség.

 

Ő volt a társam és azóta barátom:

Egy másik megszólaló mesélte, hogy nála hasonló a tünetek voltak, de ő pluszban még le is zsibbadt és nem bírt mozogni. Az első roham egy metró kocsiban érte. Csak ült, és még csak tömeg sem volt, ám egyszer csak azt érezte, hogy mindjárt megfullad. Mindent elkezdett letépni magáról, kirohant az első megállónál, be a forgalmi ügyelethez és kér egy pohár vizet. De mire a vizet kihozták, már nem mozgott, annyira elzsibbadt mindene. Beszélni se tudott, és akkor rögtön kihívták a mentőket. Az volt a szerencséje, hogy a mentős ránézett és kapásból mondta: pánikroham. És előtte soha semmi baja nem volt, mindig jó kedélyű, nevetgélős ember volt. Van olyan ismerőse, aki még most sem hiszi el, hogy beteg, "csak hisztizel" – mondja. De ez nem hiszti. Ez tényleg annyira gyorsan jön, és annyira váratlan szituációkban kerül elő, és olyan fokú halálfélelemmel párosul, hogy aki ezt nem élte át, soha nem fogja tudni megérteni.

 

Birkás Dezső, Kútvölgyi Kórház pszichiátere avat be a fóbiaklinikán történő kezelésekbe – már amennyire ezt megteheti a betegek személyiségi jogainak tiszteletben tartása mellett. Sorolja: egy idő után mindenki észre kell, hogy vegye azt, hogy valahol önmaga kreálja, önmaga teremti ezt az irreális félelmet, és épp a tünetkontroll, az, hogy megpróbálja befolyásolni önmaga testének működését, az vezet el egy fokozott tehetetlenség-érzéshez. Érdekes történetet is emleget, ami segíthet megérteni ezt a betegséget. „Volt egyszer egy százlábú egy kertben, és a százlábút már évek óta csodálta a hangya, mert mind a száz lábával úgy közlekedett, hogy sosem akadtak össze a lábai, sosem esett hasra. Egyszer a hangya odafordult a százlábúhoz és megkérdezte: Hogy vagy képes úgy használni ezt a bonyolult szerkezetet, mintha ez a világ legegyszerűbb dolga lenne? Azt mondja a százlábú, én még sosem figyeltem ezt meg, ez úgy megy magától. Hogy is csinálom ezt, várj csak, hogy csinálom? És attól a perctől kezdve nem tudott menni.” Nem lehet valamit egyszerre tenni és ugyankkor megfigyelni. Ha az ember megfigyeli önmagát, önmaga autonóm működését, a szívverését, a légzését, akkor ez a megfigyelés megváltoztatja ezt a működést, és valamiféleképpen megbénul az ember. Ezt kell megakadályozni és minden pánikbeteg rá kell, hogy jöjjön arra, hogy nem kell kontrollálni ilyenkor a tüneteket, a test működését, hanem ez önmaga is rendeződik. Ha ezt a nyugalmat egyszer megérzik, akkor onnantól kezdve nem fognak szorongani és meggyógyul a pánik vagy a súlyos fóbia.

 

A fóbia kialakulásának okairól különböző elméletek szólnak. Dr. Birkás Dezső hangsúlyozza, hogy fóbiák a központi idegrendszerben járnak anyagcsere-változásokkal, amiket gyógyszerrel is lehet gyógyítani. A fóbiák pontos okát nem szokták kutatni a terápia alatt, hanem mindig a megoldásokat keresik, hiszen ha valamilyen megoldást találnak egy problémára, akkor okafogyottá válik az ok keresése is. Gyakran előfordul a pánikbetegek között, hogy perfekcionistákká válnak, azaz, hogy nagyon igyekeznek megfelelni a környezetüknek, a környezetük elvárásainak. Éppen ezért a stressz-tűrő képességük egy idő után alacsonyabb lesz, mert nagyon sok olyan feladatot vállalnak el, és vesznek magukra olyan felelősséget, ami alatt ők már szenvednek. És ez szorongást okoz. A fokozott megbízhatóság, fokozott teljesítmény kényszere jellemző rájuk.

A klinikán folytatott terápia tapasztalatai jók. A paciensek 73 %-a teljesen meggyógyul, 16 %-uknál lényeges javulást értek el, és 11 %-uk állapota nem változik. A módszer kiutakat kínál fóbiás problémákból, de a lehetséges kiutak közül csak egy kis hányada a sokfajta lehetőségnek. Tehát ha valaki az ő módszerünkkel nem gyógyul meg, akkor meggyógyul majd valami más módon.

forrás:www.radio.hu

Az eszem megáll.

Hülye vagyok és kész. Tényként közölték velem. Ha nem is ezekkel a szavakkal, de számomra ez ezt jelentette. Azért se hittem el. Van még vizsgálat és az majd kideríti az igazságot.

Ekkor várt rám a kardiológia. Szerencsémre az asszisztensnő régi iskolatársam volt és valahogy könnyebben tudtuk megbeszélni a dolgokat.

Itt várt rám egy nagy feladat. Terhelési vizsgálat. Bicóval.

Rám kötötték a korház összes vezetékét. Azt hittem én leszek a generátor.

50 watt, 75 watt, 100 watt. Jött a kérdés. Hogy érzem magam? Persze minden rendben. Mehetünk tovább? Igen! Ment a válasz.

125 watt, 150 watt terhelés. És még minden a legnagyobb rendben. Sőt még jól is esett. Eltérés nem mutatkozott. A pulzusom rendben volt és az istennek sem akart feljebb menni.

Ekkor felhívta a figyelmemet, hogy a következő lépés már 200 watt terhelés, amivel a sportolókat szokták tesztelni. Mehet. Itt legyek most rosszul ne otthon. Derüljön ki az igazság.

És persze bírtam és jó eredményt hozott, és nem volt eltérés, sőt kiváló lett. Nem örültem. Ez másoknak a legjobb hír lehetett volna. Nekem nem volt az.

Nos, akkor van még egy utolsó vizsgálat. Rám kötöttek 24 órára egy kis dobozt, ami gyakorlatilag folyamatosan vizsgálja és figyeli a szívemet. Kérték, hogy amennyiben rosszul vagyok, akkor nyomja meg a tetején található kis gombot.

Azt hiszitek volt rosszullétem? Dehogy volt.

Ekkor minden reményem elszállt.  Több hónapos vizsgálatok után 5 cm vastag papírkötegem lett arról, hogy makkegészséges vagyok.

Na, ez az őrület.

Hihetetlen, de egy fül-orr-gégész főorvos volt az az ember, aki először célzott rá, és burkoltan egy borítékban közölve tippelte meg a diagnózisomat, mivel az Ö osztályán is negatív eredménnyel zártam a vizsgálatokat. Azt merészelte javasolni, hogy menjek el, sőt el is intézte, hogy fogadjon egy pszichiáter.

Mit gondol ez az ember rólam? Nem vagyok én hülye! Dehogy megyek én a bolondok házába!
Persze, hogy elmentem. Naná. Azért is. Majd ott is megállapítják, hogy makkegészséges vagyok.

Hosszú hónapok vizsgálatai után megkaptam az első „pofont”.

Közölte velem a főorvos hogy pánikszindrómám, menedzserbetegségem, tehát pánikbeteg vagyok és így az Ö páciense.

Nem biztos, hogy le tudom most írni, hogy akkor ott mit éreztem. Volt az minden. Mintha belécsapott volna a villám, vagy rám görgettek volna egy hatalmas sziklát, vagy csak egyszerűen átment rajtam egy jól megrakott teherautó. Iszonyú volt.

Azt hiszed, hogy elhittem? Hagytam, hogy végig beszéljen hozzám, de igazán oda sem figyeltem.
Mit gondol ez a doki? Be fog fektetni a diliházba, vagy mi? Bólogattam, mint a körzeti orvosnál, de felét sem értettem meg annak, amit beszélt. Egy dologra azonban felkaptam a fejem.

Micsodát, dili bogyót? Na, azt már nem. Én csak akkor vagyok hajlandó nagy nehezen gyógyszer bevenni, ha már nem birok kievickélni a náthából.

Pedig kell, ezt csak ezzel lehet kordában tartani.

„XANAX” hagy szóljon.

És 1 hónap múlva találkozunk.
Azért mellékesen megjegyezte, hogy - és ezzel egy időben átadta a névjegyét -, ha napközben nem érek rá akkor a magánrendelésén is tud fogadni. Hmm!

Azóta tudom, hogy egy  általam nagyra becsült fül-orr-gégész főorvos a következőket írta a már említett borítékba:

A második alkalommal már sokkal komolyabban vettem az eseményeket. Oly gyorsan követték az események egymást, hogy időm se volt arra, hogy feleszméljek és már megint a korházban találtam magam.

Ezek után már azon gondolkoztam, hogy hogyan tovább. Nyakamban egy vállalkozás, rengeteg teendő és, hogy lehet azt ott hagyni úgy, hogy nyugodtan járjak orvosról-orvosra. Még ekkor is az járt a fejemben, hogy mi lesz. Ebből tartom el a családomat. Meg se fordul az bennem, hogy 5 év után az megy már magától. Maximalista vagyok és nem ismert fogalom volt számomra az "önműködő vállalkozás".

Másnap reggel irány a körzeti orvosi rendelő és több köteg beutalóval, nyakamba vettem a korházunk összes rendelőjét.

Millió időpont egyeztetés mikor hova kell mennem. Tudtam, hogy nem fog 1 nap alatt lezajlani az egész így rászántam 2 hetet a kivizsgálásokra.

Íme, hány vizsgálaton vettem részt!

·         Labor (vizelet, vérvétel, stb.)

·         Szemészet (majd erre külön kitérek)

·         Fül-orr-gégészet (BERA vizsgálat)

·         Belgyógyászat

·         Neurológia

·         Reumatológia

·         CT vizsgálat

·         Agyi MR vizsgálat

·         Gerinc röntgen

·         Kardiológia

·         és a végén Pszichiátria!

Mondanom se kell, hogy mindenhol negatív eredményt kaptam. Nem értettem. Akkor mi a baj. Ha valahol találtak volna valamit, akkor és ott könnyebb lett volna, mert értettem, volna az akkorra már rendszeressé vált rohamok okát. De semmi!

Persze most már okos vagyok. Az orvosok közelsége ennyit jelentett. Sajnos ezt már csak most tudom akkor még nem.

Sajnálatos módon a betegségünk nem kap elég publicitást. Ahhoz, hogy valaki is nyilvánosan kimerjen állni és vállalja vele történteket merészségre van szükség. Soha nem szégyelltem és nem is fogom szégyellni. Ugyan is nincs mit.  Minden lehetséges módon, ha kell a nyilvánosság előtt is vállalom és vállaltam is mind azt, ami velem történt.

Bulvárhírként természetesen akkor jelenik meg valamely médiában a téma, ha az illető kellő képen ismert személyiség. Ez történt ma is.
Híres olimpiai és világbajnok sportolók mesélték el a pályafutásuk befejezésekor rájuk törő rohamokat és a depressziót. Van közöttük, akik nem tudtak önállóan megbirkózni a feladattal így korházi kezelés alatt van a mai napig is. Pedig ha tudná a jelszavamat,
„Ne hagyd magad nem vagy halálos beteg!” Ő is megtalálná a kulcsot a szabad és nyugodt világba

Tanulságos esetek voltak.

Mintha lemásolták volna mindazt, ami velem is megtörtént. Valószínű, hogy te is találsz majd hasonlóságot a veled illetve a velem történtek között. Ez nem baj. Sőt! Lehet, hogy majd ez segít abban, hogy megold a saját problémádat. Legyek én a példaképed.

Természetes, hogy az addig folytatott életem mit sem változva ment tovább. Mit sem törődve azzal, hogy leselkedik rám valami, ami bármikor visszatérhet és hosszútávon rám telepszik. Nem hittem abban, hogy ez velem is megtörténhet.

Én, is mint minden elvetemült ember, vállalkozásba kezdtem akkor és úgy, ahogy azt sokan teszik még talán ma is. Pénz nélkül, ész nélkül.
Bíztam a tudásomban és a beszélőkémben.

No, ez kérem, nem jött össze! Többszöri nekifutás és csőd után úgy éreztem, hogy megvan és a számok is azt kezdték bizonyítani, hogy megtaláltam azt a formát és vállalkozási lehetőséget, amely hosszú távon biztosítja a saját és családom jövőjét.

Rövid és apró jelek mutatkoztak még az első nagy rohamom előtt. Enyhe szédülés, fáradság, egy kis hányinger és sorolhatnám. Ezzel mit sem törődve folytattam a munkámat.

Az első igazi roham!

A már említett eset csak bevezetője és előjele volt, mindannak ami ez után következett.

Egyik éjszaka, vagy talán hajnalban arra ébredtem, hogy szószerint szakad a víz rólam és olyan erősen ver a szívem és olyan gyorsan amilyet még soha sem éreztem. Ébresztettem a családom, hogy nagy gáz van, nagyon rosszul érzem magam.

A feleségem azonnal rohant a telefonhoz és hívta a mentőket, akik a bejelentés alapján szívroham gyanúra indultak. Rövid idő alatt megérkeztek, de nekem egy örökké valóságnak tünt. Ez idő alatt lepörgött előttem, hogy itt hagyok mindent pedig még rengeteg dolog vár rám az életben. Ekkor még nem sejtettem,- hogy is sejtettem volna,- hogy megvolt életem első halálfélelme.

Hoztak az orvosok minden, ami szükséges az újraélesztéshez. Persze mint említettem a bejelentés alapján valami tragédiaszerűre készültek. Azonnal EKG vizsgálat és nyugtató szavak.
És ekkor ismét érdekes dolog történt.

Ahogy az orvos beszélt hozzám egyre kevésbé éreztem magam rosszul.
Sőt!
Már jobban is vagyok.
Talán már nem is ver a szívem annyira

MEGGYÓGYÚLTAM!

-          No, nem! Irány a kórház mert ennek fele sem tréfa. Lehet, hogy már jobban érzi magát, de azért beszállítjuk a kórházba. Jött az orvos utasítása.

Persze nem ellenkeztem, mert éreztem, hogy valami azért még sincs rendben.

És életemben először mentőbe ülve siettünk a kórházba. Teljesen csendben nem úgy, ahogy jöttek értem.

Folyt. köv.